Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Illusztrálásra választható mesék

6-10 éves kategória első helyezett meséje

Szanitter Rozália : A boszi seprűje

 

Egyszer, egy seprű megunta a seprést. Elindult új gazdát találni magának. Útközben találkozott egy cicával, aki így szólt:

  • Meguntam a házi cicaságot!
  • Én is meguntam a seprést, ezért új gazdát keresek magamnak. Gyere velem!

Elindultak. Betértek egy nagy erdőbe. Egyre beljebb és beljebb mentek az erdőben, s egyszer csak megláttak egy házat. Bementek. Megláttak egy alvó boszit. Közelebb mentek hozzá. A seprű felébreszti. A boszi nagy hévvel kiugrik az ágyból. Fölkiált:

- Ki mer fölébreszteni legszebb álmomból? - Ekkor meglátja a két jövevényt. - Ó, hát ti vagytok azok?

- Kik vagytok?

- Mi vagyunk a seprű, és a cica.-mondják amazok.

- Én vagyok boszi Beatrix! És nincsenek barátaim…

- Se baj, ezen könnyen segíthetünk! Leszünk mi, a barátaid! Cica lesz a kedvenced, én pedig, nem tudom... Megvan! Emlékszem, hogy a régi gazdáim mindig lovagoltak rajtam. Lehetnék a te lovad is!

-Rendben -kezdte a boszi - ha majd repülsz! - Elkészítem neked a reptető port! Kell bele forró por, cicaköröm, meg aranybors.

Összekeverték a hozzávalókat, majd a boszi porrá szárította.

  • Elkészült a varázspor!- rikkantotta.

Felszállt a seprűre kezében az üveggel.

  • És velem mi lesz? - kérdezte a cica.
  • Pattanj ide elém!- hívta a boszi.

A cica fölpattant a boszi elé.

A boszi a seprűre szórta a varázsport, aztán elsuhantak a messzeségbe.

Vége

 

 

11-14 éves kategória első helyezett meséje

Varsányi Balázs István és Varsányi Dóra : Péter a boszorkányok földjén

 

Hol volt, hol nem volt, Mágusföldön is túl, vagy talán a szomszéd házban, nem tudom, de élt egyszer egy kisfiú, úgy hívták Péter.  Nem átlagos gyerek volt, mert a szülei varázslók voltak. Ezért aztán Péter nem iskolába járt, mint a rendes gyerekek, hanem a szüleitől tanult varázsolni.

 Egy nagy tornyos házban éltek egy erdő szélén, amiben rengeteg csapóajtó, titkos folyosó és mozgó fali kép volt. Egy este, mikor a toronyszobájába igyekezett, nagyon elcsodálkozott, mikor az ajtóhoz ért, mert úgy tudta, hogy a toronyban az ő szobája van legfelül, de most mégis látott egy lépcsőt, ami tovább vitt. Úgy döntött, hogy felmegy a lépcsőn és fel is ért a hófehér felhők fölé, egy mezőre, a boszorkányok mezejére. Sokat hallott a boszorkányok mezejéről a szüleitől, de azt hitte, hogy csak egy legenda. 

A legenda úgy szólt, hogy ha a boszorkányok mezején lévő várban lévő labirintuson keresztül átjutsz, akkor megleled a Varázslók Nagy Könyvét, ami évszázadok óta a boszorkányoknál van. Péter úgy gondolta, ez a szüleinek nagyon szép ajándék lenne, ezért nem tétovázott, belevágott a kalandba.

Először egy titkos csapóajtót kellett megkeresnie, amit hamar meg is látott, de azt vörös színű vaskígyók őrizték. Péter varázsolt egy kígyóbűvölő kosarat és egy furulyadalba kezdett.  A kígyók szeme felcsillant, vad táncba kezdtek és bemásztak a kosárba, szép sorban.  Péter átmehetett a csapóajtón és ott egy táblát talált, „Fordulj vissza, ha kedves az életed!” felirattal. Ő azonban nem riadt meg, továbbment. Egy útelágazáshoz ért, ahonnan öt út vezetett tovább. Az útkereszteződésben egy újabb tábla, amin a következő felirat volt: „Azon úton járj, ahol a madár se jár!” Ekkor odavarázsolt egy seregnyi hollót, és azok szétrepkedtek négy úton, de az ötödik felé egy se szállt, így bátran elindult arra. Ment márványozott, hideg termeken és ijesztő hangokkal teli folyosókon, míg el nem ért a boszorkánykalap alakú, fekete vizű vízeséshez. Erről már hallott és tudta, hogyha belekóstol a vízbe, vagy vizes lesz, ott ragad mindörökre, viszont, ha átjut rajta, akkor egy barlanghoz ér, amiben ott tartják a Varázslók Nagy Könyvét. A mozgó köveken elkezdett ugrálni, amikor látta, hogy az utolsó pár kő hiányzik. Péter varázsolt oda egy óriás sárkányt, ami átrepítette őt a túlpartra. Meglátta a barlangot, elvette a könyvet, de a barlang már omladozni kezdett, esett rá a sok kő. Kezdett kétségbe esni, amikor ott termett egy óriás Leroy nevű óriás csiga, aki beengedte őt a házába. Mivel a ház jó meszes volt, megvédte őket az omlástól. Péter megköszönte a csiga segítségét, és felajánlotta neki, hogy jöjjön vele vissza az élők világába. A csiga elfogadta az ajánlatot és együtt egy teleportáló géppel visszamentek a házukhoz, az udvarukba.

Péter elmesélte szüleinek a történetet. A szülei először kicsit mérgesek voltak rá, de amikor meglátták a könyvet, a szavuk is elállt. A szülei a varázsmúzeumnak adták az értékes könyvet, a csigának pedig berendeztek a kertben egy saját lakosztályt. Péter bekerült a Varázssztori című napilapba bátor tette miatt. Vége

 

 

15-18 éves kategória első helyezett meséje

Bura Henrietta : Meseerdő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Tudni illik, hogy varázslatos erők lakoztak ott. 

Egy szép napon arra tévedt egy messzi ország királyának fia aki éppen mátkát keresett magának, ugyanis csak akkor léphet trónra, ha megházasodik. D hozzá illő leányt sehol sem talált. Alkonyodott amikor odaért az erdő széléhez, így elhatározta, hogy majd megálmodja a holnapi napot, mi legyen. Leterítette a subáját és hamar el is szenderített. Álmában egy gyönyörű hószín bőrű, ében hajú lány volt előtte aki csalogatta, hívogatta édesgette. A királyfi már hajnalban felébredt és elindult befele az erdőbe. Ahogy ment mendegélt egyre bentebb és bentebb egyszer csak meglát egy odvas tölgyfát, ahonnan szörnyű jajveszékelés hallatszott ki. Odament hát és megkérdezte, hogy kicsoda ő és hogy mi baja van? 

- Én Fürellisz vagyok, a fény és a tűz tündére és azért sírok, mert a gonosz boszorkány eláztatta a szárnyamat, így nem tudok repülni. A herceg óvatosan kezébe vette a kis lényt, zsebkendőjével szárazra törölte a szárnyát. Fürellisz örömében egyből felröppent a királyfi vállára.

- Segítségedért nagyon hálás vagyok, ezért fogadd el tőlem ezt a kis tűzvirágot. Ha bármi bajod akadna, csak dörzsöld össze és meglásd ott leszek.

A herceg megköszönte, majd folytatta az útját. Napestig csak gyalogolt, még nem beesteledett és elnyomta őt az álom. A mai éjszaka se maradhatott ki. Egy szarvasról álmodott, de nem ám közönséges szarvasról, hanem egy olyanról, melynek ezüst szőre és arany agancsa volt. Mikor felébredt megpillantotta ezt a csoda lényt, így elkezdte követni. A szarvas mindig amikor már utolérte volna, arrébb szökkent, mintha el akarná vezetni valamerre. Napestig játszatta vele ezt, amíg el nem értek egy tisztásra, ahol ugyanis végképp eltűnt. Itt a távolban meglátott egy fénypontocskát, ami után elkezdett menni. Mikor már normális látótávolságba került észrevette, hogy a fénypont, nem más mint tűz és akörül egy öregember üldögél. 

- Adjon Isten öregapám! Hogy szolgál az egészsége? - Köszöntötte udvariasan.

- Szolgál ahogy szolgál, de mi járatban van itt kend, hol még a madár se jár.? 

- Tudja öregapám, éppen mátkát keresek magamnak, mert apám csak úgy enged trónra, ha megházasodom. 

- No, hát akkor gyere, ülj le a tűz köré, melegedj meg. 

A királyfi szófogadóan leült. Nagyon jól esett neki a meleg, mert igen hideg volt már a levegő.

- Tudod e úrfi, hogy az erdő után van egy elátkozott kastély, ahol az egyik toronyszobába be van zárva egy királylányka. 

- Hogy érti azt, hogy elátkozott? 

- Úgy, hogy átok ül rajta. Nem is akármilyen! Boszorkányoké! Amelyik toronyba van a leány, azt jég veszi körül. Azt bizony senki keze le nem olvasztja. 

- No majd én megyek megmentem! - Kelt fel a királyfi.

- Nehogy elmenj úrfi! Hát ilyenkor boszorkánytanya az égész. Dőlj le, aludj egy keveset és holnap újult erővel vághatsz neki. 

Így is lett. Hamar elnyomta az álom. Másnap amikor felkelt, az öregnek nyoma veszett. Lassacskán összeszedte a cókmókját és elindult a tisztásról újra a sűrű erdőbe, majd ki belőle. Ahogy ment, lassacskán meglátott egy kupolát, majd egy tornyot s végül az egész palotát. Nagyon megörült neki, hogy ilyen hamar megtalálta. Meglátta a legmagasabb tornyát amit végig jég borított. Eszébe jutott a tűzvirág amit még Fürellisz adott neki. Elővette és elkezdte dörzsölni. Mikor szétnyitotta a tenyerét ott volt a kis tündérlány.

- Mi bajod akadt, szép királyfi? 

- Az a problémám, hogy ki szeretném szabadítani a királykisasszonyt, de olyan vastag jégfal borítja a tornyát, hogy mindez lehetetlen. 

- Ha csak ennyi problémád van..- Mondta Fürellisz - ezen könnyen segíthetünk. 

Csettintett egyet és a jégfalakat mintha a föld nyelte volna el. Mire a herceg megköszönte volna, addigra a tündér se volt sehol. Mit volt tenni, odament közelebb a toronyhoz. Látta, hogy az udvar tele van mindenféle kőtömbökkel, de ezekkel nem foglalkozott, hanem elkezdett mászni fel a toronyba. Mikor már a felhők csiklandozták az orrát, akkor látta meg a torony egyetlen ablakát amin be is mászott. Szeme szája tátva maradt. Az a leány állott ott akit első éjjel álmodott 

-Adjon Isten, szép királylány! 

Szegény kisasszony, nagyon megijedt.

- Magának is, hol jár erre, ahol még a madár se? 

- Jöttem magát kiszabadítani ebből a szörnyű börtönből. - Lépett oda hozzá. 

- Ó édes mátkám, az első mióta itt élek, az ásó, kapa, s a nagyharang válasszon el minket, te az enyém s én a tied. 

- Legyen így és legyél a feleségem! 

- Feleséged vagyok halálunkig! - Megcsókolták egymást. Mire magukhoz eszméltek már lent voltak. Sikerült megtörniük az átkot. Amit a herceg látott kőtömbök emberekké változtak. A palota újra normális lett. 

Még aznap hét országra szóló lakodalmat csaptak, s máig is élnek, nagy boldogságban, ha azóta meg nem haltak. Vége

 

18 év feletti kategória első helyezett meséje

Vadász Péter: Janó, a gyömrői Tómanó

/Szeretettel ajánlom kislányomnak, Izabellának/

Hallottátok már csendes, holdfényes éjszakákon a gyömrői Tó felől a loccsanó hangot? Pliccs-placcs, liccs-loccs. Ez bizony nem lehetett más, csak Janó, a gyömrői Tómanó. Janó története réges-régen, még dédmamáink korában kezdődött. Figyeljetek csak, elmesélem Nektek.

Élt a faluban egy kedves, nagyon szorgalmas szabómester. Sokat dolgozott, szép ruhákat készített, az egész falu ismerte. Történt egyszer, hogy a szabó megbetegedett. Fájt nagyon a keze, fájt a lába, még a háta is meghajlott.

  • Jaj-jaj, de fáj mindenem. Hát hogy tudok így dolgozni most? Nem maradhatok le a munkában, hiszen kezdődik a báli időszak. A gyömrői kislányok már nagyon várják, hogy szép kis pörgős szoknyákat és csinos kiskabátkákat készítsek nekik! Mi lesz így szegény fejemmel?

Hát, ahogy így siránkozott a szabómester, egy vékony kis hangot hallott maga mögül:

  • Egyet se’ aggódj, Mesteruram! Add ide nekem az anyagot, olyan báli kisruhákat kanyarítok belőlük, hogy nem lesz párja a gyömrői lányoknak a világon!
  • Ki vagy, és honnan szólsz?
  • Nézz lefelé egy kicsit, Mesteruram! Itt vagyok, ni, a lábad előtt!

Lenézett a szabó, látja ám, hogy ott áll egy alig térdéig érő, vékony, nagy fülű kislegény, derékra tett kezekkel, nagy mosollyal a száján.

  • Hát Te meg miféle szerzet vagy? S honnét toppantál ide? Talán bizony kobold vagy?
  • Kobold? Én-e? Hahahahahaaaa. Ne kacagtass, Mesteruram! Hogy ki vagyok én, íme:

Az én nevem Janó,

a gyömrői Tómanó,

embereknek segítek,

segítek most Tenéked!

Nézett nagyot a szabómester, sosem hallott még effélét.

  • No, vidám kis legénynek látszol, nem mondom, de majd pont egy ilyen kis tökfilkó varrja meg ezt a sok báli ruhát! Na, menj a dolgodra, kislegény.
  • Mesteruram, csak ne becsüljön le engem Kend! Tegyen velem próbát: adja ide a sok rőf anyagot, holnap még fel sem ébred a kakasa, itt lesznek a kész ruhák!
  • Dehogy adom, mutasd meg itt és most, hogy készíted el őket!
  • Jaj, Mesteruram, hát még ezt sem tudja? Én éjszaka dolgozom, sosem nappal! Hát nem hallotta még Kend holdfényes éjszakákon a gyömrői Tó felől a hangot? Pliccs-placcs, liccs-loccs.
  • Hát, hallani éppen hallottam már effélét. Gondoltam, a halak ficánkolnak, vagy tán a szél fodrozza a vizet.
  • A szél? Halak? Hahahaha, Mesteruram, ne legyen már ilyen tudatlan! Ez a hang én vagyok és a tavi tündéreim. Táncolunk, nevetünk, mulatunk, és ha kell, ilyenkor segítek az embereknek. Persze, akik elfogadják tőlem.

Igencsak dörzsölte a szemét a szegény szabómester, azt hitte, tán álmodja az egészet.

  • No, mit bánom én, dolgozni úgysem tudok, mert sajog belé minden porcikám. Vidd az anyagot, de ha nem hozod vissza, megkereslek, és nagyon megjárod!
  • Áll az alku, Mesteruram! Tiszteletem!

Azzal a kis manó úgy eltűnt, mintha sosem járt volna a szabó házában. Hanem másnap hajnalban a szabómester arra ébred, hogy valami nesz jön a műhelyéből. Sötét volt még, a kakas is mélyen aludt. Rablók lehetnek tán, gondolta a szabó. Az álmosságtól leverten kitántorgott a műhelybe. Hanem amit ott látott, attól földbe gyökerezett a lába! Megvarrva, élére vasalva, összehajtogatva ott sorakoztak a báli kis ruhák. Mellettük pedig büszkén mosolyogva nem más állt, mint Janó, a manó.

  • A nemjóját! Te aztán tényleg elkészítetted a ruhákat, kislegény! De hogy? Hogy csináltad ezt? Hiszen ez nekem is több napos megfeszített munka, pedig megőszültem már a mesterségben!
  • Hogy hogyan csináltam? Nincs ebben titok, Mesteruram! Attól lesz vidám kedvem, ha segítek másoknak, és ég a kezem alatt a munka! Meg aztán, nagyon elszomorodtam volna, ha a gyömrői szép kis lányok nem tudnak elmenni a bálba, mert nincs ruhácskájuk. Így aztán megkettőzött erővel dolgoztam az éjjel!
  • Hogyan hálálhatnám ezt meg Neked, te kislegény?
  • Úgy, Mesteruram, hogy szorgalommal, becsülettel végzi ezután is a munkáját. És ne feledje el: ha nagyon kell a segítség, mindig felbukkan Janó!

Azzal a kismanó már el is tűnt, mintha ott sem lett volna. A szabó szétosztotta az elkészült báli ruhákat a kislányoknak.

  • De gyönyörű lett! Sosem láttam még ilyen szép ruhát! Mi leszünk a legszebbek a bálban! – kiáltoztak örömükben a lányok.

A szabómester pedig örömmel nézte őket, még a pénzt sem fogadta el tőlük. Sőt, arra lett figyelmes, hogy már nem is fáj a háta és a lába.

Így segített Janó, a kis Tómanó a szabómesteren.

Holdfényes, csendes éjszakákon pedig azóta is hallani lehet a Tó felől a hangot: Pliccs-placcs, liccs-loccs. Ha netán Ti is halljátok, gondoljatok arra: ez bizony nem más, mint Janó, a gyömrői Tómanó, és éppen szorgosan dolgozik azon, hogy segítsen valakinek.  Vége

 

 

szülő és gyermek kategória első helyezett meséje
Mezei Gyöngyi és kisfia, Glettner Rafael Félix: Hápi elveszett

 

A helyi könyvtár egyik sarkában egy kis fonott kosárban plüss játékok várják új kis gazdáikat, csere-bere alapon. A fiam odaadta kertészkedő maciját és elvett egy kis kacsát. A kiskacsa már régóta ott porosodhatott, inkább szürke volt, mint sárga, így otthonunkba érkezve azonnal a mosógépben landolt, majd a fűtőtesten száradt meg.

Az első napokban sok fajta kacsajáték zajlott le a gyermekszobában. Egyik délután síró hang közeledett felém:

  • Mamiiii, nem találom Hápit! Elveszett…

A szoba ajtajából megpillantva a földön heverő plüss állatok mennyiségét, megállapítottam, nem csoda, hogy Hápinak nyoma veszett.

  • Eltűnt. Már mindenhol kerestem – zokogott tiszta szívből a kisfiam.
  • Hááát a kiskacsák már ilyenek – mondtam, mire egy pillanatra félbehagyta a sírást, és szemeiben láttam, hogy várja a folytatást.

Leültünk az ágyra, ő az ölembe fészkelte magát. És elkezdtem a mesét:

Nekem is volt egyszer egy kiskacsám, akit Hápinak hívtak. Minden évben csirkéket költöttünk, de akkor kivételesen kacsa tojásokat rakott a kotló alá nagymamám. Az volt a hagyomány, hogy mindig az első kikelt madárka az enyém, és amelyik az utolsó tojásból bújik ki, az öcsémé, a veszekedés elkerülése végett. Így lettem abban az évben Hápi gazdája. Ebből adódóan hozzászokott ahhoz, hogy sokat volt ölelgetve, babusgatva. Akkortájt úgy 10 éves lehettem.

Hápiról hamar meg lehetett állapítani, hogy fiú kacsa, mert ahova kiskacsa el- és bebújhatott, azt ő mind kipróbálta. Folyton szemmel kellett tartani, mert valahogy rendszeresen talált olyan rést a kerítésen, amin kibújhatott és szabadon kószálhatott a kertben. A felső kertben.

Külvárosban laktunk, pontosan a domb aljában. Így két kertünk volt. Az alsó a ház szintjén és egy lépcsőn lehetett feljutni az ún. felső kertbe, ami a padlás bejáratával volt egy magasságban. Felettünk pedig további házak és utcák, majd gyümölcsös kertek és a Lomb erdő. Hápi már a lépteimről felismert, mindig tudta, ha én sétálok fel a lépcsőkön, olyankor gyors tempóban és nem túl hangosan hápogva köszöntött.

Bár fő utcán laktunk, annak idején még nem volt csatornázás az utcában. A koszos víz, ami a házakból folyt ki, illetve az esővíz, sáncokban folyt. Biztos ti is tanultátok a verset az óvodában: „Sáncban a hóvíz könnyű hajót visz…”

A sáncban falevelek, ágak akadtak el, illetve a tetején időnként keletkezett egy hártya, ami koszos habhoz vagy békanyálhoz hasonlított. Valamint iszapszerű sár rakodott le az aljára, ami szintén akadályozta a víz folyását. Mindezt rendszeresen kitakarítottuk gereblyével, lapáttal és halmokba gyűjtöttük össze a sánc és az úttest közötti részen, amit különleges szemetes autóval szállítottak később el. Egy-egy eső után annyira bő volt a víz mennyisége, hogy papírhajókat küldhettünk útjukra rajta. Ha mindenki szépen kitakarította a sáncot, akkor nagyon messzire is képesek voltak eljutni a hajók, feltéve, hogy valamelyik füzet lapjaiból készültek, mert azok nehezebben áznak el.

Egy ilyen hajóeregetős júniusi vasárnapon történt a nagy kaland. Beszaladtunk az utcáról, mert ebédidő volt. Mivel mindenki a házban volt, nem vettük észre, hogy Hápinak sikerült újból egy szabadulási utat felfedezni. De ezúttal nem a fűnek esett neki, hanem lesétált a lépcsőn. Gondolta, én mindig itt jelenek meg, ideje felderíteni ezt a helyet.

Ahol a szomszéd kerítésével találkozott a miénk, ott könnyűszerrel kimászott az utcára különösebb nehézség nélkül. A fenti udvarunkon egy nagy fémkádban fürödhettek, de most megnyílt előtte a világ! Egy egész patak folyt előtte. Nem volt kérdés, ezt ki kellett próbálni. És mivel a víz szinte vitte magával egyik irányba, anélkül, hogy akadályba ütközzön, élvezettel haladt előre.

Igen ám, de egy kiskacsa, ha vízben van, akkor előszeretettel dugja bele a fejét. Hápi is többször megismételte a mutatványt a koszos vízben, teljesen eltűnt benne egy-egy pillanatra, csak a lábai meredtek felfele, ahogy az egy kacsához illik. Mire rájött, hogy nem talál ennivalót, akkorra már teljesen iszapos lett az amúgy gyönyörű sárga pihés bundája. Nem olyan halványszürke, mint a te Hápid volt, mikor hazahoztuk, hanem igazán sötétszürke.

Vasárnap volt és ebédidő, mint azt már említettem, azaz nem sok ember járt akkor az utcán. Ketten is elmentek mellette, anélkül hogy felfigyeltek volna rá. Így Hápi gondtalanul úszott tovább, egyre messzebbre kerülve házunktól.

Az egyik kerítés tövében hosszú, egészséges levelek nőttek egy csomóba, ezért Hápi kiszállt a vízből lakmározni. Hamar letépkedte a leveleket, mert a kacsák mohón esznek, majd uzsgyi vissza a vízbe és úszott tovább.

Egy kutyáját sétáltató férfi haladt el mellette, és minden bizonnyal ő sem vette volna észre Hápit, ha a kutyája nem ugrott volna oda vadul ugatva. Hápi ijedten jajveszékelve kiugrott a vízből és kiszaladt az útra. Néhány száz méterrel arrébb látható volt, hogy egy autó közeledik. A férfi tétovázott néhány percig, hogy mit tegyen, majd a kutyáját erősen ráncigálva továbbállt. Egyszer még visszanézett, és látta, hogy a kiskacsa újból a víz mellett áll, nincs már veszélyben. Még túl kicsi egy kacsasülthez – gondolta magában – és elment. Hápi nem is tudta mit úszott meg – következő vasárnap ő lett volna a főfogás.

Alighogy továbbúszott, egy pajkos nyári zápor felhő úgy döntött lemossa a koszos kis madarat. Megállt fölötte és nyakába zúdította az esőt. Hápi még csurom vizesebb lett, mint előtte.

Jó a víz – gondolta Hápi -, de jóból is megárt a sok. Ezért kimászott a járdára. De hiába nézett körül, semmi nem volt ismerős a környéken. Lassan, elbizonytalanodva továbbtotyogott. Az általános iskola előtt volt éppen. Utána egy kis utca következett felfele a dombra. Ott betért, de ekkor már fáradt volt, ijedt volt, így befészkelte magát a fal melletti fűcsomókba.

Nagyon éhes vagyok – hápogta maga elé. Majd a nap jóságosan rásütött és Hápi elaludt a fűben.

Körülbelül ekkor fedezte fel édesapám, hogy Hápi eltűnt, ugyanis etetés ideje volt. Megkérdezte a szomszédokat, de nem volt náluk. Átfésültük az udvar minden szegletét. Természetesen nem került elő. Egyértelmű volt, hogy kiszökött az utcára. Az öcsémmel együtt, ketten elindultak az utcán felfele, én pedig az ellenkező irányba. Ha valamelyik szomszédnál találtam valakit az udvaron, megkérdeztem láttak-e egy kalandos kiskacsát, de senki nem látta.

Már az iskola előtt jártam, amikor azon gondolkodtam, vajon meddig érdemes még továbbmennem. Néhány lépéssel már tovább is haladtam, éppen a kis utcán keltem át, amikor Hápi felismerte lépteim hangját és kiugrott a füvek közül. Boldogan hápogva szaladt felém. Én felkaptam, és dehogyis érdekelt, hogy teljesen összekoszolja a ruhámat, magamhoz szorítottam, és úgy szaladtam vele hazafelé.

Hát ez volt az én különleges kiskacsám feledhetetlen kalandja. Most gyere keressük meg a te Hápidat.

Miközben egyenként rakosgattuk vissza a plüss állatokat a polcra, egyszer csak egy kis sárga pamacs kukucskált ki a kutya hasa alól.

  • Mami, megvan! - kiáltott fel a kisfiam, majd a kacsához fordulva folytatta: Ejnye-bejnye, hát szabad ilyet csinálni, hogy így elbújsz?... Örülök, hogy nem lettél kacsasült – tette hozzá végül kedvesebb hangon. Vége